Mindmáig kibékíthetetlen álláspontokkal szembesülünk amikor szóba kerül, a finnugor alapú őstörténet mennyiben Habsburg és politikai indíttatású, illetve egyáltalán van-e közük ehhez a Habsburgoknak.

A finnugrisztika művelői értelemszerűen elvetnek mindenfajta beavatkozási dolgot, mondván, a kor tudósai kellően kívül és fölül álltak ezen cselekedetektől, így munkájuk kizárólag szakmai indíttatású, ennek eredménye a mindmáig fönnálló finnugor tézis.

Az ellenvéleményt megfogalmazók viszont váltig állítják, a Habsburgok mindent megtettek, különösen a Bach-korszakban a magyar etnikum teljes fölszámolásáért, a nép elnémetesítéséért. Mindebben módszerként a "dicső múlt" fölszámolását, az eredetkérdés más irányba terelését, a gyökértelenítést tekintették az egyik leglényegesebb eszköznek, aminek végrehajtói szintje nyilvánvalóan az oktatás volt.

Vajon kinek van igaza ? Lehet-e olyan megállapítás, hogy mindkét félnek, de csupán részigazságok erejéig ?

A dolgok mai állása alapján ez utóbbinak van nagyobb valószínűsége.

A kibékíthetetlen ellentét mindkét fél --bár eltérő, de -- ideológiai alapú megközelítéséből fakad. A finnugrisztika mindenáron azt kívánja bebizonyítani, elméletének megalapozói  nem voltak részesei semmifajta homogenizáló elvárásnak, még tudtukon kívül sem, míg az alternatív oldal elképesztően széles vádat vonultat föl, mindennek indítékául magát a jozefista németesítést, a teljes magyar nemzetfölszámolást tekintve.

Mindazok a nemzetek, amelyek az utolsó évszázadban kénytelenek voltak valamely diktatórikus rezsim korlátai közt élni, személyre lebontva megtapasztalhatták az önkény és az abszolutizmus majdnem minden egyes oldalát. Az utóbbi évtizedek megélt magyar valósága döbbentet rá igazán bennünket arra, mi a különbség egy forradalmi- és egy reformátmenet között. Mivel a forradalomról újfent lekéstünk, a reformátmenet gyakorlatilag a volt rezsim uralkodórétegének továbbélését tette lehetővé, immáron törvényes keretek között. Bár tegyük rögtön hozzá: ehhez azért az is kellett, hogy az általános erkölcsi normákat eltávolítsák a jogból, és egy erkölcs nélküli joggyakorlat vegye kezdetét. ( mindenki tudja: bár erkölcstelen, de minden jogszerű...)

„Senki sem találta még fel azt az eljárást, mellyel függetleníteni lehetne a tudóst az őt körülvevő környezettől, attól a ténytől, hogy tudatosan vagy öntudatlanul egy bizonyos társadalmi kaszthoz tartozik, vagy a világról alkotott elképzeléseitől, vagy társadalmi helyzetétől, vagy éppenséggel attól, hogy egy adott társadalom tagjaként éli mindennapjait. Ezek a tényezők mind jelen vannak a munkájában, még akkor is, ha jó szándékúan igyekszik megőrizni függetlenségét, s megpróbál túllépni előítéletein, és megkísérli távol tartani magát a hétköznapok kíméletet nem ismerő kötöttségeitől.” (Edward W. Said: Orientalizmus. Európa Kiadó, Budapest, 2000. )

A Kiegyezés sem alakult igazán máshogy. Jóval kevesebbet ért el annál, mint amit még a 48-as követelésekben megfogalmaztak.

 

 Voltak-e a finnugor kutatásoknak politikai indíttatásai ?

 

        Nem voltak, de lettek.

        Mindehhez nem kellett mást tenni, mint már meglévő részelgondolásokat fölkaroltatni arra alkalmas, kivételesen törtető és hatalomvágyó emberekkel. Történelmi és politikai (kultúrpolitikai) keretet pedig az újkori abszolutizmus teremtett neki. Mivel ez az abszolutizmus minden ízében német-osztrák volt, a gyarmatként kezeltek történelmét is gyarmati szintre szükségeltetett visszanyesni.  Minderre még részletesebben kitérek.

        Először is át kell tekintenünk röviden a környezetet, az 1848-as szabadságharc előtti majd utáni időket, az 1861-ig tartó Bach-korszakot, mint az önkényuralom idejét, majd a neoabszolutizmus lazuló szorítását.

           Érdekes módon ezen közhangulat és közállapot megállapításai ellen különösképpen a nyelvészek ágálnak, noha kutatásaik ezen történelmi tényanyagokra nem terjedtek ki, maximum az alternatívok által terjesztett egynémely fikció (Trefort-idézet, Hunfalvy/Budenz osztrák ügynök) megcáfolásának erejéig. Ezen eseti cáfolatokat aztán teljes spektrumú igazolásnak tekintik, egyúttal lezártnak hirdetvén az összes idevonatkozó aktát, gondolatot, ellenére annak, hogy oklevéltári kutatások alig voltak, a történelmi szintézis mindmáig váratott magára.

Mint látni fogjuk, a dolgok ennél jóval szerteágazóbbak.

       Attól, hogy a fikciók - nagyon helyesen - megcáfolásra kerültek, ez önmagában nem jelentheti a korállapot átértékelését, sem az objektív igények megválaszolását.

     Az 1848-as események, majd a levert szabadságharc megtorlása ezernyi oldalakat tölt meg, így ezen dolgokat most nem veszem elő. Ugyanakkor pár mondattal még a 48-as események előtti állapotokat vázolni kell a későbbiek jobb megértéséhez. Annál is inkább, mert Széchenyi munkássága, az Akadémia indítása, az anyanyelv kérdése mind mind visszanyúlik ezen dátum előtti időkre. Talán ezek legfontosabbika a II. József által 1784-ben  kiadott nyelvrendelet, melyben a latin helyett a németet teszi hivatalos nyelvvé Magyarországon. Ezzel elindult egy kétirányú folyamat. A főkormányszékek már fél éven belül kötelesek voltak áttérni a nyelvhasználatra, míg a vármegyéknek és az igazságszolgáltatásnak 3 év állt rendelkezésükre. Mindezektől függetlenül az oktatásban, a papnevelésben bevezették a német főtárgyat. Hivatali, tanári állást innentől csak az vállalhatott, aki tudott németül. A helyükön maradóknak a határidőig kellett teljesíteni ezt az elvárást. Aki nem tette, elbocsátották.

   A folyamat másik iránya az országos felzúdulás volt (nem csupán emiatt), kivált a megyék szintjén, ami erőteljes lökést adott a nyelvújítási mozgalomnak.

    Attól, hogy aztán a király 1790-ben, a halálos ágyán kénytelen volt visszavonni ezt a rendeletét is, az események menetét már nem fordíthatta vissza, a kétirányú folyamat ment a maga útján, a félig-meddig sikeredett államszerkezeti átalakításainak, központosításainak eredményei és torzói 1848-ig fönnmaradtak.

     Annak ellenére, hogy számos pozitív intézkedést hozott, (pl: jobbágyfelszabadítás, halálbüntetés eltörlése) az előbbi eszköznek látszik a nemesség megfékezésére, hiszen nem egy esetben a paraszti felkelők meleg fogadtatásban részesültek az udvarban. A román paraszti megmozdulásoknak csak a magyar nemesi kúriák voltak a célpontjai, így nem elvetendő az előre eltervezett irányítottság gondolata sem. „Minden bizonnyal ellene vagyok az erőszaknak és vérontásnak, de bizonyos dolgokat el kell határozni, kerül amibe kerül.

 

A cenzúra és a bécsi titkosszolgálat

      A jozefinista rendelkezések egyik fontos eleme volt a cenzúra központosítása. A rendeleti kormányzás (10 év alatt 6000 rendelet)

 „...A jiddis ugyanakkor közvetítőként szolgált a közép-európai zsidó közösségek számára a német nyelvű európai kultúrához való kapcsolódásban.  A Monarchia németesítési törekvéseiben például a zsidó közösség többsége természetes segítőtársnak bizonyult, éppen nyelve miatt.  Mivel az általuk beszélt nyelv, a jiddis német nyelvjárásnak számított, a héber helyett létrehozott szekularizált iskolákban az oktatás nyelve a német lett. Bár a konzervatív rabbik megpróbálták felvenni a harcot a német tanítási nyelv ellen, a folyamat feltartóztathatatlannak bizonyult.  A magyarul vagy szlovákul beszélő lakosság   körében   időnként   a   zsidók   tűntek   a   német   kultúra   kizárólagos letéteményeseinek. (Katz, 1999)......”  (Huszár Ágnes: Nyelvhalál, Iskolakultúra  2004/8)

És kit is kell németesíteni a Monarchián belül ? Talán az osztrákot ? Ugye nem. Éppen hogy mindenkit, aki nem osztrák......


„....A nemzeti kérdés tehát nem volt közigazgatási, iskolaügyi vagy vallási probléma, amelyet   igazgatási   egységek   határainak   kiigazításával,   helyi   önkormányzatok kiépítésével, iskolák létesítésével, felekezetek egyenjogúsításával orvosolni lehetett volna, és inkább több, mint kevesebb engedménnyel meg lehetett volna „oldani”, hanem  hatalmi   harc,   amely   új   államokért,   új   határokért,   az   erőviszonyok megváltozásáért dúlt, és nem valami légüres térben zajlott, hanem Európának a hatalmi egyensúly módosulására nagyon is érzékenyen reagáló középpontjában.
A nemzeti mozgalmak jelentőségét becsüli le, aki azt hiszi, hogy azok félúton megállva beérték volna nyelvi egyenjogúsítással, közigazgatási autonómiával, és nem törekedtek  volna   a   politikai   hatalom   teljességének   megragadására   –   az   önálló államalapításra - , ha annak reális lehetősége felcsillan előttük. Az önálló államalkotás, vagy a más állam keretében élő rokon népekkel való egyesülés persze nem mindig és nem  mindenütt   került   napirendre,   de   mint   perspektivikus   cél,   minden   nemzeti mozgalom lényegéhez tartozott..........Kelet-Közép-Európa kis nemzetei célkitűzéseiket csak úgy látták megvalósíthatónak, ha a nemzeti egység eszméjét a meglévőnél, a ténylegesen létezőnél nagyobb tartalommal töltik meg. A horvátoknál ez a délszláv egységet hirdető „illír” gondolat jegyében jelentkezett, a szerbeknél hasonló módon a délszlávok   egyesítésére   irányuló   törekvésben,   a   cseheknél   a   szlovákokkal   való testvériség és ezen túl valamennyi szláv nép szolidaritásának formájában. A szláv testvériség gondolata, az a tudat, hogy Európa legnagyobb népcsaládjához tartoznak, feloldotta a kis szláv népek tehetetlenségének érzését, különösen azután, hogy az orosz seregek   Napóleon   fölött   aratott   győzelmei   a   szlávság   erejét   bizonyították.   A románoknak is adott volt a cél: mindazon területek egyesítése, ahol románok laktak, tekintet nélkül az ott élő más népekre.
....” (Herczegh Géza: Európa közepén és Európa peremén,   VI.   fejezet:   Magyarország  a  Habsburg-birodalomban, Mikes  International, 2003., 112.p.)

„....Magyar Királyságnak nevezett államalakulatnak még félig sem volt magyar jellege a a latin (és a német) nyelv szupremáciája miatt, és ezért írhatta rólunk Herder, a nagy tekintélyű történész és nyelvtudós 1791-ben, hogy a „századok múlva nyelvünket is alig lehet megtalálni majd”............Bécs gondosan elzárta Magyarországot a külföldtől, a külföldet pedig Magyarországtól.....Napóleon megbízottja írta 1802-ben: „A császárok állandó célja,   hogy   ezt   a   királyságot   a   monarchia   egyszerű   tartományává   tegyék..... Magyarországot úgy kezelik, mint egy gyarmatot”... .. ...”(106.oldal.)

        Széchenyinek már az 1830-as években megjelentek a nemzeti neveléssel foglalkozó gondolatai. Az 1836. évi országgyűlésen is vágyként fogalmazódott meg a tanárképzés és a műszaki értelmiség nemzeti kinevelése. A sürgető beszédek gyakorisága már legalább az érdemi átalakítások irányába terelték az ügyet. Klasszikus értelemben a szólás, a sajtó, a szabad véleménynyilvánítás, implicite a tanítás, illetve a tudomány szabadsága komplex módon tört felszínre a reformkori magyar közgondolkodásban.

Mindehhez hogyan viszonyult az abszolutista hatalom ?

A pesti Magyar Egyetem alárendeltségének helyzete, részleges oldása (1835-ben, majd 1844-ben) jottányit sem éreztette hatását.

A II. Ratio Educations (1806-tól) évtizedeiben egy nyíltan haladásellenes kultúrpolitika érvényesült minálunk, amely a birodalmi egyetemeket általában a hosszan tartó hanyatlás útjára taszította a 19. század első felében. A fejlettebb örökös tartományok egyetemeinek mozgalmait hamvába tiporta a felerősödő restaurációs tendencia, amely még közvetlenül Napóleon leverése nyomán ébredt.

A Zeiler által újrafogalmazott tanszabályzatok (1810) megvetették az alapját a szigorúan kötött egyetemi (oktatói) rendnek, illetve az államhatalom adminisztratív gyámkodásának. Szemben a porosz reformtörekvésekkel itt a tanszabadság gondolatával homlokegyenest ellenkező dolgok bontakoztak ki. Az elvakult forradalomellenesség a Sedlnitzky Polizei és a Zenzur-Hofstelle besúgóinak szolgáltatta ki a polgárosodó értelmiség legjavát, és természetesen az egyetemeket is a preventív cenzúra alá rendelte, "hogy meg ne ismétlődjön 1789".

A Lipót korabeli tilalom sokrétű kiépítésére még gyakran sor került, ennek ellenére egyre szaporodnak a politikai célkitűzésekkel szerveződő diáktársaságok. A hatalom birtokosai elsők között találták magukat szembe a haladást kereső egyetemi mozgalmakkal, és azok eltiprására minden eszközt fel is használtak, gyakran a birodalom határait is átlépve. Ebben még a poroszokkal is osztatlan egyetértésre számíthattak. Többek között egyetemeik csak azokat fogadták be tanulóknak, akiket a birodalmi hatalom engedélyezett. Mindezekből a pesti Magyar Egyetem bőséges ízelítőt kapott. A kormányszékek útján idegenből irányított egyetem élén kinevezett ülnök és karigazgatók álltak. Így a választott tisztviselők és az egyetemi testületek szerepe elenyészett.

1816-tól (bécsi, prágai mintákhoz igazodva) a "bekebelezett" doktorok, vagyis az udvar számára megbízhatóbb külső szakemberek kapnak megbízást a karok vezetésére is. Ugyanakkor a különböző okok miatt megüresedett tanszakok katedrái gyakran évekig betöltetlenül maradtak. Gróf Sziráky Antal személyében tartósan meg is testesült ez a politika, kiterjedt bécsi kapcsolataival is. A magyar nyelvet sem ismerő Hanfner János kinevezésének kezdeményezése is ebbe a vonalba illett. (Lásd erről a Pesti Hírlap 1836-1847. évi cikksorozatát Iskolaügy címmel.)

A magyar Tudós Társaság megszületése és a nevelésügy ismételt (rendi) törvényhozási feladattá tétele a bizonyíték a tudomány felszabadításának elindítására. Legfontosabb lépések között tartották számon a cenzúra korlátozását, és a bécsi tanulmányi bizottság felügyelete alóli kivonását.

Széchenyi híres akadémiai beszéde (1842), melyben keményen ostorozza a forradalmi Kossuthot, komoly elgondolásra és új stratégia kialakítására ösztönözte a bécsi szerveket. Mind Széchenyi, mind Kossuth Bécs számára ugyanolyan veszélyes volt, hiszen mindketten a nemzet általános felemelkedésének, a társadalmi haladásnak, a polgári átalakulásnak az ügyén dolgoztak. Különbözőség a megvalósító eszközök kiválasztását jelentette.

Bécs kedélyeit számos nemzeti függetlenségi harc valós képe borzolta: a filhellén (görög) mozgalom eredményei (1822,1830), illetve a belga forradalom (1830), előrevetítvén a korona országainak egyre erősebb és türelmetlenebb önállósodó törekvéseit.

 

      A finnugor őstörténet bevezetéséhez soha jobb alkalom nem adódhatott, mint az "ősmagyar alkotmányt" is felforgató neoabszolutista időszak, a polgárosodást óhajtó nemzeti oktatás- és nevelésügy maga. Az új doktriner szerint gyökeresen új tanítási rendszert kell behozni. Az 1846-ban elindított Nevelési Emléklapok hasábjain írták: "Mindenre szeretünk nemzeti zászlót tűzni, csak nemzeti nevelésünk nincs." E belső polémia tálcán kínálta a hatalomnak egy történelmi emlékezet immáron szervezett és írott alapú, egész társadalomra kiterjedő átkódolását.

A doktriner lényeges alapeleme az academiai szabadság, a szellemi munka szabad versenye: azaz független privát docenseket igénylő. "felszántott földbe kell mindig a magvakat szórni". Míg e liberálisnak ható elgondolások mögött az egyik oldalon őszinte igények, addig a másik oldalon kemény hatalmi számítások húzódtak meg. A bécsi tanulmányi korifeusok okulván Széchenyin és Kossuthon, a nyílt és erőszakos szembenállás mellett és helyett fölkészültek a számukra megfelelő emberek módszeres kiválogatására, felkészítésére. Ebben kellő támaszra is leltek a jozefista német betelepítettek első és másodgenerációjában, kikből még nem veszett ki a germán szellem, illetve alig ülepedett le valami a magyarságtudatból, dacára annak, hogy legtöbbjük első cselekede egy magyar zsínóros öltözék beszerzése volt...

..

     Schedel Ferenc (1805-1875) is egy másodgenerációs német. 1836-ban már szerepelt a Habsburgok ügynöklistáján, ekkor 31 éves. (személyét Pajkossy Gábor történész azonosította. Fölvethető az az elgondolás, hogy beszervezésére már 18 éves korában sor kerül, amikor 1823-ban többek között Bécsben tartózkodik.) Irodalmi munkáiban először 1828-ban használja a Toldy nevet. Hivatalosan 1847-ben erre cserélteti le a családnevét. Vajon mennyi szakmai tudás és mennyi hátszél szükségeltetett ahhoz, hogy már 25 évesen (1830) a Magyar Tudományos Akadémia levelező és rendes tagja legyen ? Rá egy évre pedig segédjegyző és levéltárnok. Egy ügynöknek ennél ideálisabb pozíció nem is létezhetne, hacsak nem még följebb...Amit meg is szerez 1835-ben (akadémiai titkári pozíció), helyére pedig a jobbágyi származású Czuczor Gergely kerül.

Toldy Ferenc kezében fokozatosan összpontosul a tudományszervezés. 1844-ben az akadémia könyvtár végleges igazgatója. (1848-tól a bécsi akadémia tagja.) Agitátori tevékenysége kétségnélküli.

"A kollaborációnak az ügynöki tevékenység által megvalósuló gyakorlata a zsarnoki hatalom érvényesítésének minden bizonnyal legalattomosabb módja. Hiszen: a közülünk való ügynök, akihez feltétlen bizalommal fordulunk napi életünk ügyes-bajos dolgaiban, tudtunk (és akaratunk) nélkül szolgáltat ki bennünket a velünk szemben gonosz szándékokat tápláló hatalomnak. S ez esetben az sem igen számít, hogy lelkesen (túlbuzgón, sőt kifejezetten ártó szándékkal) vagy csak nyögvenyelős módon (mimikrivel párosulva, az informálás tettetett szándéka jegyében) végzi-e az ügynök besúgói munkáját. Hiszen az ügynök akarata és gondolkodásmódja, valamint a gonosz hatalom észjárása nem feltétlenül fedik egymást. Mit lehet ugyanis tudni, hogy valamely ártatlannak vélt jelentés miféle jelentésre és jelentőségre tesz vagy tehet szert a hatalom kezébe jutva, mire használják fel végül, ki ellen fordítják és mikor az így megszerzett becses információt." (Gyáni Gábor: A kollaboráció szégyene és dicsősége, Élet és Irodalom, L/6. 2006.febr.10.)

 ---------

Az Akadémia minden tevékenységét szigorúan ellenőrizte a hatalom. Mivel a kinevezett titkár, Döbrentei Gábor feladatait nem tudta ellátni, a helyébe lépő (1835) Toldy Ferenc, a magyar irodalomtörténet megalapítója ezekben az években a bécsi titkosrendőrség rendszeres informátora volt. Tilos a külföldi művek behozatala, a testület köteles minden kiadványát cenzúra alá bocsátani; s előfordult, hogy akadémiai pályadíjat nyert írások kiadásra nem, vagy csak megcsonkítva kaptak engedélyt, a külföldön megjelent Stadium (1833) terjesztését megtiltották. Széchenyi a kormánnyal békére törekedett, ennek ellenére a császár, miután Metternichttől megkapta Sedlnitzky rendőrminiszter jelentéseit róla, további megfigyelésére adott utasítást.

Az ifjú intézmény évente 12–13 ezer forintból gazdálkodhatott, ez akkor a Porosz Királyi Tudományos Akadémia egyetlen tagjának évi honoráriuma. A francia akadémia mintegy 320 ezer forintot fordíthatott évente kutatásra. Az alapszabályban meghatározott negyvenkét rendes tag helyét nem töltötték ki, összesen huszonhárom tagot vettek fel, közülük tizenkét tag kapott fizetést, pest-budai lakosok évi 600, a vidékiek 300 forintot. Hat osztályából négy az irodalmat és a történeti jogi tudományokat fogta át. A tagok szakmai megoszlása aránytalan: tizenhat író, költő, történetíró, jogász mellett összesen hét matematikus és természettudós került be először a Magyar Tudós Társaságba.

Örök seb marad, hogy a legméltóbb, Bolyai János nem került tagjai közé, s a miértre majd a mélyrehatóbb tudományszociológiai vizsgálatok felelhetnek.

Az ifjú Magyar Akadémia huszonnégy külföldi tudóst választott tiszteleti tagjának. Közöttük meghatározóan fontos nevek többek között: Karl Ernst von Baer, John Bowring, Carl Friedrich Gauss, Alexander von Humboldt, a cseh történetíró František Palacký és Friedrich Schelling. Leszámítva a külföldön élő három magyar tudóst, csaknem egyensúlyban vannak a társadalom- és a természettudósok.

Schelling felvetette a súlyos kérdést: a magyar nyelven írt tudományos munkák gondolatai nem jutnak el hozzájuk, mivel tagságuk nem tud magyarul, kéri tehát, hogy műveiket latinul közöljék. A magyar tudósokat régen foglalkoztatta, hogy anyanyelven vagy valamely világnyelven írjanak-e. A legkülönbözőbb vélemények hangzottak el: maradjon a latin nyelv; ellenkezőleg: németül publikáljanak. Többen azonban a magyar tudományos nyelv mellett foglaltak állást, alapigazságként fogadva el Bessenyei véleményét: „Minden nemzet a maga nyelvén lett tudóssá, de idegenén sohasem.”

Széchenyi teljes horderejében átlátta a magyar tudomány nyelvi kérdését. Sokatmondó megfigyelése a főrendek nyelvi állapotáról: „a felsőtáblán többnyire olyan emberek ülnek, akik magyarul sem, latinul sem tudnak.” (R.Várkonyi Ágnes: Széchenyi és az Akadémia, Magyar Tudomány, 2010.12)

 

 

    

 ......

I.rész.vége

..........

 

 

 

 

 

 

Irodalomjegyzék:

 

Deák Ágnes: A besúgók és a közvélemény az 1860-as években (Századvég, 2-28.)

Domokos Péter: Szkíthiától Lappo­niáig, (Akadémiai Kiadó, Bp, 1990.)

Gyáni Gábor: A kollaboráció szégyene és dicsősége, (Élet és Irodalom, L/6. 2006.febr.10.)

Hajdú Péter: Budenz-problémák, (Nyelvtudo­mányi Közlemények, 89/1987-1988, 125-165)

Herczegh Géza (jogász, jogtörténész)

Horváth Pál: A Tudomány szabadságának történelmi szerepváltásai (Mundus, Bp, 1997. 188p)

Huszár Ágnes: Nyelvhalál, (Iskolakultúra  2004/8)

Jakab Elek: A bécsi titkos rendőrség befolyása Magyarország belügyeire. (Hazánk III. 1885. 47.)

K.Lengyel Zsolt: Neoabszolutizmus vagy önkényuralom ? (Aetas 23.évf.2008.3.szám, 237-255.)

Laczkó Mihály: Széchenyi és Kossuth vitája, Neumann Kht, Budapest, 2003.)

Pajkossy Gábor (történész)

R.Várkonyi Ágnes: Széchenyi és az Akadémia, (Magyar Tudomány, 2010.12)

Said, Edward W.: Orientalizmus. (Európa Kiadó, Budapest, 2000. )

Sándor Pál: A titkosrendőrség Magyarországon a reformkor kezdetén (História, 1981/02.)

Szerző: John Nethem  2011.05.10. 14:09 Szólj hozzá!

Címkék: trefort toldy hunfalvy habsburgok finnugrisztika finnugrizmus budenz